Beszélgetés a bokszban, ami után elkezdtem komolyan venni az angolt

Ott álltunk a boksz hátsó sarkában, kezünkben a hidegre hűlt kávéval, amikor a második szabadedzés után visszatolták a kocsit. A jobb első fékrendszer megint melegebb volt a kelleténél, és a telemetriából látszott, hogy nem a vezetéssel van a baj. Az egyik szerelő már a felnit szedte, a másik a légterelőt méregette, én meg csak azt figyeltem, hogy a versenyző hogyan ül a paravánon: előredőlve, csendben, ahogy mindig, amikor tudja, hogy valami nem stimmel.

Ilyenkor derül ki, hogy a versenyhétvégén nem a szerelés a legnehezebb. A szerelés az mérhető, van rá időnk és eljárásunk. Az a nehéz, hogy negyven perc alatt megértsük, mit érzett a kormánynál, és ezt lefordítsuk beállításra. Egyetlen félreértett mondat is elviheti a következő szektort.

A versenyzők ráadásul mind máshogy fogalmaznak. Az egyik azt mondja, hogy „úszik”, a másik ugyanarra azt, hogy „nem fordul be”, a harmadik meg csak a kezével mutatja. Ezt a fordítást évek alatt tanulja meg az ember, és a boksz zajában, két perc alatt kell működnie. Az idő ilyenkor a legdrágább: ha a második szabadedzés végén nem értjük meg egymást, a beállítást vakon visszük be a kvalifikációra.

A fordítás idén ősszel akadt el, és nem a versenyzőn múlt.

A beszélgetés, amit azóta is idézek

A csapat egy szlovén versenyzővel bővült, és a közös nyelv az angol lett. A pénteki elemzésen ő magyarázta el, mit érez a fékpontnál, a csapatvezető pedig felém fordult, hogy mondjam meg, mit jelent ez a fékbetétekre. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy „maybe temperature”, pedig pontosan tudtam a választ.

A beszélgetés utána a szervizsátorban folytatódott. Az egyik régi kollégám azt mondta: „Te nem angolul nem tudsz, hanem beszélni nem szoktál.” Erre nem volt mit felelnem, mert a kézikönyveket évek óta angolul olvasom, a technikai leírásokat is értem. A számat viszont nagyjából soha nem nyitottam ki. Ő tette hozzá azt is, hogy ez nem szótanulással, hanem beszéléssel javítható.

Amit a hozzászólásokból kiszűrtem

Egy autósport-témájú Facebook-csoportban vetettem fel a kérdést, mert kíváncsi voltam, mások hogyan oldották meg ugyanezt a versenyhétvégék mellett. A kommentek nagy része a felnőttkori tanulás nehézségeiről szólt, de két hozzászóló is a Hollywood Nyelvstúdiót hozta példának, ahol magántanári csapattal dolgoznak, és a tananyagot a tanuló céljához igazítják.

Ez utóbbi fogott meg, mert nekem nem általános társalgás kell. Ahogyan weboldalukról, a hollywoodnyelvstudio.hu-ról megtudtam, tanulási programjuk figyelembe veszi az egyéni célt, akár egy szakma nyelvhasználatát is, tehát nálam a fékhőmérséklet, a futóműgeometria és a bokszrádiós rövid mondatok a tényleges tananyag. A náluk működő angol nyelvoktatás nem tankönyvi leckékre épül, hanem arra, hogy a tanuló beszéljen, és közben javítsák.

Az órák egyébként nem úgy néztek ki, ahogy elképzeltem. Nem ültem le hallgatni, hanem az első perctől beszélnem kellett, és amikor elakadtam, nem fordítottak magyarra, hanem másik oldalról kérdeztek rá ugyanarra. A második hónapban már fényképeket vittem be a bokszból, és azokról meséltem: mit csinál a szerelő, miért kell cserélni a betétet, mennyi idő alatt fut le a kerékcsere. A tanárom ebből tanult az autókról, én meg tőle a mondatokról.

Az első hetek után az egyik edzésen már én kérdeztem vissza a versenyzőnket, hogy a fékpont előtt vagy közben érzi-e az elúszást. Nem volt szép mondat, de működött, és a beállítás végre arra ment el, amerre kellett. Az angol nyelvoktatás számomra ezért nem tantárgy lett, hanem munkaeszköz, körülbelül olyan, mint a nyomatékkulcs.

A boksz hátsó sarkában azóta is ugyanúgy iszom a hidegre hűlt kávét a szabadedzés után. A különbség annyi, hogy a versenyzővel most már közvetlenül beszélem meg, mit érzett, és a Hollywood Nyelvstúdió óta nem kell megvárnom, hogy valaki más tolmácsoljon helyettem.